Fajmegőrzés

A kis kárókatona (Phalacrocorax pygmeus) a Nyugat-Palearktisz déli, illetve délkeleti részén elterjedt vízimadárfaj. A gödényalakúak rendjébe tartozik, a legritkább európai kárókatonafaj: a nagy kárókatona (Phalacrocorax carbo), és a tengerpartokon gyakori üstökös kárókatona (Phalacrocorax aristotelis) mellett. A legkisebb termetű kormorán, méretre mindössze fele nagy rokonának, farka hosszú, szárnya lekerekített, gyors szárnycsapásairól és siklás nélküli, jellegzetes repülésmódjáról könnyen felismerhető.

A széki lile az ún. csökkenő számú fajok kategóriájába tartozik. Állományának nagyobb része Európán kívül él. Földrészünkön a mediterrán országok kivételével mindenütt fogyatkozik a fészkelőpárok száma. Magyarországon az egyik legveszélyeztetettebb fészkelő madárfaj.

Az uhu számára hazánkban megfelelő élőhelyek csak korlátozott számban adottak, illetve a hazai populáció mindenkor a faj elterjedési területének szélén helyezkedett el, ezért a fészkelő párok száma mindig alacsony volt.

A 2000. évben végzett felmérések alapján a fekete gólya magyarországi állománya az elmúlt évtizedben emelkedni látszik. Míg 1996-ban 150-200 párra volt tehető a fészkelő fekete gólyák száma, 2000-ben 250 párról biztosan tudtunk. Ennek okai részben a folyamatos védelmi tevékenységre, részben az ország területén a kutatások kiterjesztésére, részben pedig egyéb tényezőkre vezethetőek vissza.

A magyarországi fehérgólya-állomány néhány évtized alatt 8000 párról 5000-re csökkent. Az 1970-es évek közepe óta végzett védelmi tevékenység eredményeként a populáció stabilizálódott.

A rétisas a 19. században végzett folyószabályozások következtében elveszítette élőhelyének jelentős részét. Az elmúlt száz évben a megmaradt öreg ártéri erdők további fogyatkozásával újabb fészkelőhelyei szűntek meg.

A természetvédelemben nemzetközi gyakorlattá vált, hogy meghatározzák az egyes állatfajok védelmi helyzetét, és ennek figyelembevételével készítik el a védelmi terveket. A védelmi helyzet meghatározásánál az állomány nagyságát és változásának irányát illetve mértékét veszik figyelembe. E két tényező alapján a nemzetközi gyakorlatban az egyes fajokat a következő kategóriákba szokták sorolni: Veszélyeztetett, sebezhető, csökkenő, ritka, védelemtől függő - együttesen kedvezőtlen védelmi helyzetű - és biztos állományú fajok.