NEM RAGADOZÓMADARAK:

Fehér gólya (Ciconia ciconia):
Nagy termetű mindenki által ismert madár. Tollazata fehér, a fekete evezőtollakat kivéve. Csőre és lába hosszú, élénk piros. Szeme fekete.

Túzok (Otis tarda)
Hatalmas termetű madár, elsőre leginkább pulykához hasonlít. Nyaka, lába hosszú. Háta és szárnyfedői vörösesbarnák, sűrű, fekete keresztsávozással. Szárnya többnyire fehér, az evezőtollak vége fekete. Faroktollai vörösek, a farok széle felé haladva egyre több fehérrel. A tollak vége fehér, előtte fekete szalaggal. Mivel nem ül föl az oszlopokra, ezért nem azok környékén, hanem a vezetékek alatt bárhól megtalálhatjuk (röptében szokott azoknak ütközni).
 

Szalakóta (Coracias garrulus):
A feketerigónál valamivel nagyobb, színes madár. Nagy feje, melle, hasa, és szárnyának egy része égszínkék. Háta és válla vörösesbarna. Szárnytollai fölülről feketék, alulról sötétkékek. Vaskos, hosszú, enyhén kampós csőre van.

RAGADOZÓMADARAK:

NAGY TERMETŰ FAJOK:

Törpesas (Hieraaetus pennatus)
A sasok a törpesas kivételével nagy termetű fajok. Szárnyuk széles, hosszú, és a kézevezők jellegzetesen, ujjasan szétállnak. Lábuk általában egészen a lábujjakig tollas (kivétel a rétisas (Haliaeetus albicilla) és a kígyászölyv (Circaetus gallicus)). Csőrük rendkívül erős, nagy kampóval a végén, a csőrzug hosszan, sokszor egészen a szemig hátranyúlik.

Rétisas (Haliaeetus albicilla):
Az öreg madarat könnyen fölismerhetjük hófehér, ék alakú farkáról, és hatalmas, sárga csőréről. Feje, nyaka, melle, és szárnyfedői sárgásbarnák. A fiatal farktollai sötétbarna, csőre sötét. Szárnyán alulról, a hónaljban világosabb foltot találunk. Egyöntetűen sötétbarna színű. Az öregedő madarakon egyre több világos színt találunk.

Kígyászölyv (Circaetus gallicus):
Nevével ellentétben a sasokhoz áll közelebb. Világos színű madár, feje elég nagy. A fej és a mell változó mértékben sötétbarna. Szárnya alulról szinte hófehér, változó mértékben sávozott. A sok ragadozómadárra jellemző kéztőfolt (a csuklóban) hiányzik. Farkán 3-4 sávot találunk.

Békászó sas (Aquila pomarina):
A nagy termetű sasok közül a legkisebb faj. A farok fölött fölülről egy "U" alakú krémszínű foltot találunk. Az öreg egész teste sötétbarna, ettől jól elüt világosbarna feje, szárnyfedői. Szárnya alulról jellegzetesen kétszínű: a sötétbarna szárnytollakkal a világosabb szárnybélés kontrasztot alkot. A kézevezők tövénél (a csuklóban) világosabb folt van. A fiatal (életük első évében lévő) madarak szárnyán felülről jellegzetes pontsorokat találunk Ezek később eltűnnek. A tarkón általában vöröses folt van.

Fekete sas (Aquila clanga):
A békászóhoz nagyon hasonló, sokszor a szakértőnek is gondot okozó faj. Általában annál nagyobb méretű, erőteljesebb és sötétebb madár, erősebb csőrrel. Az öreg madár szárnyán alulról nem találjuk meg a kontrasztot, a szárnybélés a szárnytollakkal megegyező színű. A fiatal szárnyán fölülről több fehér pontsort találunk.

Pusztai sas (Aquila nipalensis):
A csőrzug a szem vonalánál is tovább ér. Az öreg madár egyöntetű sötétbarna, tarkóján általában világosabb, sárgás folttal. Szárny- és faroktollai erősen sávozottak. A fiatal madár nagyon jellegzetes. Szárnyában alulról széles fehér szalagot találunk. Ez a korral fokozatosan tűnik el. Fölülről vékonyabb sávot találunk. A szárny- és faroktollak feketésbarna színével a hát, szárnyfedők, fej és has barna színe kontrasztot alkot.

Parlagi sas (Aquila heliaca):
Az öreg madarat könnyű fölismerni a vállán lévő fehér foltról. Ez azonban általában csak 4-5 éves korukban jelenik meg. Sötétbarna színű, jellegzetesen elütő sárgásbarna tarkóval. Farka szürkés, erősen keresztsávos, a végén széles fekete szalaggal. A fiatal sárgásbarna egész testén hosszanti csíkokkal. Szárnyán felülről a fehér foltok sávokat alkotnak. Az öregedéssel egyre több sötét toll jelenik meg rajta.

Szirti sas (Aquila chrysaetos):
Az öreg sötétbarna színű, szárnyfedőin világosabb tollakkal. Tarkója világosabb vörösesbarna. Ez, hosszabb farka valamint a fehér válltollak hiánya különbözteti meg az öreg parlagitól. A fiatal nagyon jellegzetesek: farka hófehér, széles fekete végszalaggal. Szárnytollai tövén nagy, fehér foltot találunk Ezek a fehér részek a korral fokozatosan tűnnek el, de még idősebb madarakon is megtaláljuk nyomokban.

KÖZEPES TERMETŰ FAJOK:

Héja (Accipiter gentilis):
Szárnya széles, rövid, lekerekített. Farka hosszú, 4-5 szélesebb keresztsávval. Az öreg madárra a sűrűn keresztsávozott mell és has jellemző. Fejteteje, pofája sötétebb szemöldöksávja világos. Szeme sárga, vagy narancssárga. Háta és szárnya fölülről szürke. A fiatal fölülről barna, alsófelén pedig hosszanti, csepp alakú foltokat találunk (melyek csíkokká olvadnak össze).

Törpesas (Hieraetus pennatus):
Leginkább ölyvre hasonlít, azonban ujjai hosszúak, szárnya egyenletesen széles. Szárnya tövén szemből 1-1 fehér foltot találunk. Fölülről a fedőtollakon, és a válltollakon világos panel látható. Világos színváltozatát könnyű fölismerni. Szárnybélése és hasa fehér, foltokkal, csíkokkal változó mértékben mintázott. Szárnytollai feketék, a belső kézevezők világosabbak, "ablakot" alkotnak. A sötét változat alulról egyenletesen sötétbarna.

Halászsas (Pandion haliaetus):
Feje és alsófele hófehér, szárnya fölülről sötétbarna. A szemtől sötét sáv húzódik hátra. A mellen általában sötét mellszalagot találunk. Lába nagyon jellegzetes, kékesszürke, a halak megragadását segítő szemölcsökkel sűrűn borított. Mivel halakkal táplálkozik, szinte mindig víz közelében tartózkodik.

Kányák: Legfontosabb jellemzőjük, hogy hosszú farkuk a végén villás. Szárnyuk nagyon hosszú, és viszonylag keskeny.

Barna kánya (Milvus migrans):
Farka csak enyhén villás (leginkább csak összecsukott állapotban lehet megállapítani). Egyöntetű sötétbarna, világosabb fejjel.

Vörös kánya (Milvus milvus):
A farokvilla nagyon mély. A farok fölülről, melle, hasa, szárnyfedői vörösek. A kézevezői világosak, csak a végük (az ujjak) feketék. Ez világos foltot alkot a szárnyban alulról.

Rétihéják: Közepes termetű fajok, de meglehetősen karcsúak, keskeny, hosszú szárnnyal és farokkal. Csüdjük (lábszár) hosszú, csupasz. A hímekre jellemző, hogy kézevezőik feketék. Arcukon jellegzetes fátyol található, ami egy kicsit a baglyokhoz teszi hasonlóvá arcukat.

Barna rétihéja (Circus aeruginosus):
A hímek viszonylag világosak, fölülről szürke, alulról fehéres szárnyakkal. A kézevezők feketék, a szárnyfedők és a hát barna. Farka szürke. A tojók és fiatalok sötétbarnák, fejük, torkuk, és fölülről a szárnyélük sárgásbarna (a fiatalokon az egész fej sötétbarna lehet).

Kékes rétihéja (Circus cyaneus):
A hím felülről kékesszürke, ugyanilyen színű a feje és melle. Hasa fehér, mintázat nélküli. Kézevezői feketék, a szárny hátsó élén sötét sáv húzódik végig. Ezt leszámítva a szárny alulról fehér. A farok tövén fehér folt van. A tojó és a fiatal fölülről sötétbarna. Szárnyukon és farkukon sávokat találunk. A farok tövén fölülről fehér folt van. Mellük, hasuk hosszanti csíkokkal mintázott. A következő 2 faj tojó és fiatal példányától szélesebb szárnyuk különbözteti meg (5 ujjat számlálhatunk a szárnycsúcson).

Fakó rétihéja (Circus macrourus):
A hím nagyon világos, szinte fehér. A kézevezők fekete foltja jellegzetes keskenyéket alkot (ez amiatt van, mert az első kézevezők világosak). Hasa alulról mintázat nélküli fehér. A tojót a hamvas rétihéja tojójától csak alapos vizsgálattal lehet elkülöníteni. A kékestől keskenyebb szárnya, és mindössze 4 ujja különbözteti meg). A fiatal alulról vörhenyes, csíkozatlan. Sötét gallérja, és az arca körül feltűnő világos nyakörve van.

Hamvas rétihéja (Circus pygargus):
A hím fölülről szürke, fekete kézevezőkkel. A karevezők tövén fekete szalag látható. Alul két ilyen szalagot találunk. Szárnybélése és hasa vöröses foltokkal és csíkokkal mintázott. A tojó a kékeshez hasonló (keskenyebb szárny, 4 ujj), a fakótól pedig nagyon nehezen különböztethető meg. A fiatal alulról vörhenyes, csíkozatlan, a fakó fiataljától a világos nyakörv hiánya különbözteti meg (néha azonban nagyon hasonlóak).

Ölyvek: Széles szárnyú ragadozómadarak. A sasoktól kisebb termetük, és rövidebb ujjaik különböztetik meg. Jellemzőjük, hogy evezőik alulról világos alapon sűrűn keresztsávosak, végük fekete, ami a hátsó szárnyélen sávot alkot, a csuklóban pedig sötét kéztőfoltot találunk. Tollazatuk nagyon változékony (a sötéttől az egészen világosig).

Darászölyv (Pernis apivorus):
Az öreg madárra jellemző gyenge, teljesen sötét csőre, sárga szeme. A farkon 3 szalagot találunk, a fekete végszalag mellett a farok tövén, szorosan egymás mellett két további, keskenyebb sáv van. A szárny is ugyanilyen egyetlenül sávozott. A hím felismerését könnyíti, hogy feje egyöntetű szürke. A fiatal csőrének viaszhártyája sárga, szeme sötét. Szárny és faroktollai egyenletesebben sávozottak.

Egerészölyv (Buteo buteo):
Szárny- és faroktollai sűrűn keresztsávozottak, végük fekete, ami szalagot alkot. A legtöbb példány mellén jellegzetes, világosabb "U" alakú foltot találunk.

Pusztai ölyv (Buteo rufinus):
A legnagyobb termetű ölyv. A tipikus példányokat viszonylag könnyű meghatározni. Farka, szárnybélése, fölső szárnyfedői vörösek. A farok töve világos, sokszor fehér. A szárnyon alulról élesen elüt a fekete kéztőfolt. A fiatalok meghatározása nem ilyen egyszerű, mivel farkuk az egerészölyvhöz hasonlóan sűrűn keresztsávos. Az öreg madarak is hasonlíthatnak az egerészhez, meghatározása sokszor a szakembernek is gondot okozhat.

Gatyás ölyv (Buteo lagopus):
Téli vendég. Legfontosabb bélyege, hogy a többi ölyvvel ellentéten lábszára (csüdje) egészen az ujjakig tollas. Ezenkívül fekete végszalagot viselő, fehér farkáról is könnyen fölismerhető (a fiatal szirti sas sokkal nagyobb termetű). A hímek farkán a szélesebb végszalag előtt még 2-3 keskenyebbet is találunk.

Sólymok: Hosszú, hegyesen végződő szárnyú madarak (ujjak nélkül). Farkuk szintén hosszú, keskeny. Jellegzetességük a fölső csőrkáván található sólyomfog, valamint a szem alól függőlegesen lefelé irányuló (változó szélességű és erősségű) barkó.

Kerecsensólyom (Falco cherrug):
Háta és szárnyfedői sárgásbarnák. Hasa és melle jellegzetesen, hosszanti pettyekkel mintázott. Feje világos, a szemtől sötét szemsáv húzódik hátra. Barkója keskeny. Alulról szárnybélése sötétebb, mint az evezőtollai. Barna faroktollait változó mennyiségű, és méretű sárgás foltok tarkítják. A fiatalra jellemző a kékesszürke láb, és szaruhártya (így az egész csőr egyöntetű). Ez az öregen sárga.

Kis sólyom (Falco columbarius):
Nagyon kis termetű sólyomfaj (feketerigó méretű). A hím fölülről kékesszürke, finom, hosszanti fekete csíkokkal. Alsó oldala vöröses árnyalatú, széles, hosszanti pettyezéssel (az oldalán néhány keresztsávval). Farka szürke, néhány halvány keresztsávval, és a végén széles fekete szalaggal. A tojó fölülről barna, világosabb szegésekkel, mintázattal. Alul a hímhez hasonló, széles cseppekből álló csíkozást találunk (oldalán szintén keresztsávokkal). A farok jellegzetesen, szélesen sávozott.

Kabasólyom (Falco subbuteo):
Nagyon hosszú, hegyes szárnyú. Az öreg fölülről kékesszürke. Feje jellegzetesen mintázott, kékesszürke fejtetővel, pofafolttal és barkóval (amely viszonylag széles). Gatyája, és alsó farokfedői vörösek. Mellén és hasán erős, széles, hosszanti pettyezés van. A fiatalnak hiányzik a vörös szín alulról, pofája, és alsófelének alapszíne okkeres. a hosszanti pettyezést itt is megtaláljuk. Háta és szárnyfedői barnásszürkék, a tollak világossal szegettek.

Vándorsólyom (Falco peregrinus):
Legszembetűnőbb jellegzetessége széles, erős barkója. Az öreg madár feje, háta szárnya fölülről sötét kékesszürke. Alsófele sűrűn keresztsávos (ne tévesszük össze a héjával). A fiatal fölülről barna, alulról pedig keresztsávozás helyett hosszanti pettyezést találunk (melyek csíkokká olvadnak össze).

KIS TERMETŰ FAJOK:

Karvaly (Accipiter nisus):
Kis termetű ragadozó, a hím alig valamivel nagyobb egy feketerigónál (a tojó méretesebb). Szárnya rövid, széles, lekerekített. Farka hosszú, keskeny (a héjával ellentétben nem lekerekített sarokkal). Alsófele sűrűn keresztsávos. Fölülről kékesszürke, kisebb-nagyobb fehér foltokkal. Szeme sárga. A hím alsófelén a keresztsávozás, pofája vörhenyes, a tojó ez szürke (így a héjával összetéveszthető, azonban általában érezhetően kisebb méretű).

Vércsék, kisebb sólymok: Szárnyuk hosszú, hegyes, farkuk hosszú. Szemük alól gyengébb-erősebb barkó indul lefelé.

Vörös vércse (Falco tinnunciulus):
Gerle méretű. A hím háta vörösesbarna, fekete foltokkal mintázott. Feje szürke, vékony fekete csíkozással. Barkója keskeny, elmosódott. Mell és hasa rózsaszínes-okkeres árnyalatú, sűrűn pettyezett. Farka szürke, a végén széles, fekete szalaggal. A tojó fölül szintén vörösesbarna (barnásabb, mint a hím), fekete keresztsávozással, a fej szintén barnás fekete csíkokkal. A mell és has okkeres, sűrű pettyezéssel. A farok vöröses, szürkés részekkel, és sűrűn keresztsávos. A végén széles fekete szalag.

Kék vércse (Falco vespertinus):
A hím palakék, vörös gatyával és alsó farokfedőkkel. A láb, a szem körüli gyűrű és a szaruhártya piros. A kézevezők fölülről ezüstösek. A tojó háta, szárnyfedői kékesszürkék fekete sávozással. Feje és alsófele narancsos. Barkója keskeny, fekete. A fiatal háta, szárnyfedői szürkések, barna szegésekkel. Alsófele okkeres, hosszanti csíkozással.

2004.12.01. MME Monitoring Központ

A novemberi felmérés során összesen 578, áramütés következtében elpusztult madarat találtunk. Részletek

A térképen a kis lépték miatt a gyilkos oszlopokat mutató jelek természetesen nem pontosan helyezkednek el, de megfelelő képet nyújtanak az eddig talált veszélyes oszlopok számáról, azok földrajzi elhelyezkedéséről. Az áramütés problémája lényegesen több oszlopra kiterjed, egy teljeskörű felmérés esetén egyes fokozottan veszélyeztetett területeket teljesen beborítaná a piros szín.

A ragadozómadár-védelmi program az MME 1975-ben indított, kiemelt jelentőségű tevékenysége, amely elsősorban a kerecsensólyom és a parlagi sas védelmét célozza meg, de az egyesület munkaterveinek, védelmi programjainak megfelelően a Ragadozómadár-védelmi Szakosztály kiemelkedő figyelmet fordít az uhu, kék vércse, a rétisas és a fekete gólya, hamvas rétihéja védelmére is. A szakosztály a munkatervében az alábbi feladatokat fogalmazta meg:

I. Fajok védelmével kapcsolatos feladatok

1. A világszerte veszélyeztetett parlagi sas állományának növelése
2. Az Európában veszélyeztetett rétisas állomány növelése
3. Az Európában veszélyeztetett kerecsensólyom állományának növelése
4. Az Európában veszélyeztetett kék vércse állomány megőrzése
5. Az Európában/Világviszonylatban veszélyeztetett békászó sas magyarországi állományának védelme
6. A Magyarországon veszélyeztetett uhu állományának megőrzése
7. A Magyarországon veszélyeztetett gyöngybagoly állomány védelme
8. Fekete gólya állomány felmérése, védelme

II. Területi munka

1. Mintaterületeken folyamatos állományfelmérés

III. Speciális feladatok

1. Középfeszültségű tartóoszlopok szigetelése
2. Új szabvány bevezettetése
3. Részvétel a legfontosabb madárélőhelyek programban
4. Részvétel MME Monitoring tevékenységében
5. Kékes rétihéja éjszakázó helyek védelme
6. Kis héja hazai fészkelési viszonyainak feltárása
7. Ragadozó madarak védettségének népszerűsítése
8. Kutatási-etikai szabályzat kidolgozása
9. Legfontosabb élőhelyek integrálása a Környezetileg Érzékeny Területek rendszerébe

Középfeszültségű oszlopok szigetelése

Napjainkban a madárvilág számára az élőhely beszűküléssel párhuzamosan legjelentősebb veszélyforrás a 20 kV-os középfeszültségű szabad légvezetékes tartóoszlop jelenti. Ha a madár az oszlop úgynevezett kereszttartó vasára rászáll -melyre a porcelánszigetelők vannak rögzítve-, és közben szárnyával hozzáér a vezetékhez, rövidzárlat következtében áramütéstől elpusztul. Hazánk területén közel egymillió hasonló oszlop üzemel, közülük 100,000 fontos madár élőhelyeken található és ezek az igazán veszélyesek. Kidolgoztunk egy speciális szigetelőpapucsot, ami a kereszttartó vasat felülről szigeteli, így ha rászáll a madár nem éri áramütés. Az Elektromos Művek Rt. szakemberei szakvéleményük alapján elsősorban karbantartás esetén helyezik ki a szigetelőket, így jelentős költséget takarítunk meg. Programunknak két fő iránya van, egyrészt a széleskörű kutatómunkánk során felderített legveszélyesebb oszlopok szigetelése, másrészt egy olyan szabvány módosítás kezdeményezése, ami biztosítaná a környezetbarát megoldást.

A program támogatója a Környezetvédelmi Alap Célelőirányzat (KAC).

Köszönjük a kerecsensólyom védelméhez nyújtott segítséget!

A szakosztály 2004. évi jelentése

Parlagi sas fejvédelmi terv
Rétisas fajvédelmi terv
Fekete gólya fajvédelmi terv
Kerecsensólyom fajvédelmi terv
Uhu fajvédelmi terv
Kék vércse fajvédelmi terv
Gyöngybagoly fajvédelmi terv

Adó 1%-ának felajánlásával, egyéni és céges adományával is hozzájárulhat a madarak és más állatfajok védelméhez!

     Letölthető 1% rendelkezési nyilatkozat >>

     Egyéni és céges adományozás >>

     Köszönjük!

A veszélyeztetett nappali lepke és szitakötőfajok és élőhelyeik feltárása és védelmének elősegítése; A társadalom természetvédelmi szemléletformálása a nappali lepkék és szitakötők segítségével; Az állami természetvédelmi munka segítése a nappali lepkék, szitakötők és élőhelyeik védelme tekintetében.

Eredmények:

1. 2003. évben elindítottunk egy országos felmérési programot, a KvVM Természetvédelmi Hivatal Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer: "Nedves élőhelyek veszélyeztetett nappali lepkéinek monitorozásá"-hoz csatlakozva.
2. A szakosztály közreműködésével létrejött a Bükk-vidék Természetvédelmi Közalapítvány, amely a Bükk-vidék természeti- és kulturális örökségének védelmét, a hagyományos tájhasználat fenntartását kívánja elősegíteni.
3. Részt vettünk abban az európai programban, amely Európában a legjelentősebb nappali lepke élőhelyek regisztrációját, majd védelmét szervezi meg (Prime Butterfly Areas).
4. Számos kisebb kutatási, védelmi programokat szervezünk
    
   • Heves-Borsodi dombság ÉTT előkészítésében való közreműködés;
   • Közreműködés a Natura 2000-es területek kijelölésében;
   • Veszélyeztetett nappali lepke fajok faunisztikai kutatása;
   • Natura 2000-es lepkefajok faunisztikai jellegű kutatása;
   • Kezelési tervek készítése veszélyeztetett fajok élőhelyeinek kezelésére;
   • A Tiszatáj Természetvédelmi Közalapítvány tulajdonában lévő 130 ha Ózd környéki gyepek természetvédelmi kezelését látjuk el;
   • Folyamatban van a nedves élőhelyek nappali lepkéit és védelmi lehetőségeiket bemutató 20 perces természetfilm készítése.

Tervek:

1. Az elindított országos és lokális programok folytatása;
2. Országos adatbázis létrehozása a hazai nappali lepkék előfordulásáról;
3. A nappali lepkék hazai elterjedését és élőhelyeiket bemutató, természetvédelmi célú könyv előkészítése;
4. "Kárpát-medence nappali lepkéi" című könyv 2. kötetének megjelentetése;

Felhívás

Minden lepkekedvelő és a lepkék védelme érdekében tenni kívánó érdeklődőhöz az alábbi felhívással fordulunk:

2006 évben két könnyen felismerhető, Natura 2000-es, védett nappali lepkefaj hazai elterjedésének viszonyait vizsgáljuk. Ez a két faj az erős emberi hatás alatt álló élőhelyeken is előforduló farkasalmalepke (Zerynthia polyxena) és nedves élőhelyekhez kötődő nagy tűzlepke (Lycaena dispar). Mindkét fajról adatokat gyűjtünk annak céljából, hogy pontos elterjedési térképekkel rendelkezzünk a hazai populációk előfordulásáról, amely a védelmi munkák, beavatkozások tervezését és végrehajtását segíti elő.

A program végén elkészítjük a hazai elterjedési térképét a két fajnak és a lepkés honlapon is bemutatjuk. Az alább letölthető adatlapon lehet az adatokat beküldeni és részletes információt kérni a programról az alábbi címen:

Ilonczai Zoltán 3301 Eger, Pf. 116.;
Mobil: 30/349-5698
E-mail: maculinea@freemail.hu

Adatlap lepke-faunisztikai adatok közléséhez
 

Kedves (lepkebarát) Tagtársak!

Újra itt a várva-várt napsütéses, virágillatú, madárdalos; szívet-lelket melengető tavasz! Megérezték ezt azok a lepkék is, melyek faodvakban, pincékben, padlásokon egész télen át dermedten várták a kikeletet. A melegebb idő beköszöntével most már erdőszéleken, réteken, kertekben láthatjuk többek között a nappali pávaszemet, c-betűs lepkét, gyászlepkét, rókalepkéket.

A Madártávlat 2005/3. számában olvashattunk a "SZÖGLENC" programról (ezeket az imágó alakban áttelelő nappali lepkéket régen "szöglenceknek" hívták, innen ered a program neve). A program célja, hogy a segítségetekkel jobban megismerjük őket, dokumentáljuk elterjedésüket, egyedsűrűségüket, viselkedésüket. Ezáltal sikeresebben óvhatjuk és segíthetjük őket, hogy az ember által egyre intenzívebben használt tájban megtalálhassák életterüket.

Arra kérjük a Kedves Tagtársakat, ha az év bármely szakában valahol látjátok a programban szereplő lepkék valamelyikét, küldjetek be egy számítógéppel kitöltött adatlapot az alábbi e-mail címre: balint@zoo.zoo.nhmus.hu (Dr. Bálint Zsolt)

Segítő közreműködéseteket előre is köszönjük!

Üdvözlettel:
Korompai Tamás (MME Nappali Lepke és Szitakötő Védelmi Szakosztály)

Szöglenc határozó segédlet
Szöglenc adatlap

Adó 1%-ának felajánlásával, egyéni és céges adományával is hozzájárulhat a madarak és más állatfajok védelméhez!

     Letölthető 1% rendelkezési nyilatkozat >>

     Egyéni és céges adományozás >>

     Köszönjük!

A NBMR kidolgozásában, a madarakkal foglalkozó részeknél, jelentős szerepet játszottak az MME szakemberei, és a program megvalósíthatóságában nélkülözhetetlen egyesületünk aktív tagsága.

MMM - Mindennapi madaraink monitoringja

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Monitoring Központja 1998-tól új felmérő programot indított a gyakori, jól ismert fészkelő madaraink állományában bekövetkezett változások hosszú távú nyomon követésére. A program elindításának előzménye, hogy az Európai Madárszámlálási Tanács (EBCC) egy olyan egységes módszer szerinti felmérőprogramot szeretne elindítani Európában, amellyel hatékonyan lehet követni a főbb élőhelytípusokban végbemenő változásokat, az ott fészkelő madárállományok alapján. E módszer kidolgozására az EBCC vezetősége Magyarországot kérte fel. A programban véletlenszerűen sorsoljuk ki a 2,5x2,5 km nagyságú területeket, amelyen a felmérőknek három alkalommal kell elvégezniük a számlálást. Fontos, hogy a gyakori, mindennapjainkban látható madarakat is elegendő ismerni ahhoz, hogy a számlálásokat valaki sikerrel elvégezze. A program sikere érdekében lényeges, hogy az ország minél nagyobb területére kiterjedően tudjuk a munkát elvégezni.

RTM - Ritka és telepesen fészkelő madárfajok monitoring programja

A program elsődleges célja a Magyarországon fészkelő ritka, veszélyeztetett madárfajok, illetve a telepesen fészkelő fajok állományának becslése, a változások évről évre történő nyomon követése. Mivel ezen fajok állományának jelentős része a nemzetközi jelentőségű madárélőhelyeken, az úgynevezett IBA (Important Bird Areas)-területeken található, ezért a program elsősorban ezekre a területekre koncentrál.

Ezek az állományadatok nélkülözhetetlenek a természetvédelem számára, a veszélyeztetett fajok és élőhelyeik védelme pedig nemzetközi kötelezettség is, amelyhez ugyancsak a lehető legpontosabb adatokra van szükség. A felmérés alapegysége a 2,5x2,5 km-es UTM négyzet. Egy felmérő több négyzetet is elvállalhat, azonban lényeges, hogy ugyanazokon a négyzeteken ugyanaz a megfigyelő végezze több éven át az állománybecsléseket, lehetőleg változatlan módszerrel. Az alkalmazott módszer az egyes fajcsoportok esetében változó, általában azonban az úgynevezett territórium-térképezést használjuk. Ennek lényege, hogy minden egyes terepnapon külön térképvázlatra rögzítjük a fajok adatait és az észlelések pontos helyét, majd ezeket a fészkelési időszak végén összesítjük. Az egyes territóriumokat a költésre utaló viselkedést mutató egyedek térbeli és időbeli tömörülése alapján különítjük el.

A Monitoring Központ honlapja

A magyarországi vetésivarjú-állomány az utóbbi évtizedben a túlhajszolt gyérítés eredményeként drasztikusan lecsökkent. 2000-re a varjú állománya már annyira megfogyatkozott, hogy az súlyosan veszélyezteti a kékvércse-populáció fennmaradását is. Napjainkban a kék vércse hazai állományának már csak az egyharmada fészkel telepesen, a többi egyesével, elsősorban dolmányosvarjú- és szarkafészkekben költ. A telepen fészkelő párok költési sikeressége lényegesen nagyobb, mint a telepen kívülieké. A legelő állatállomány hiánya miatt sok helyen veszélybe kerültek a legfontosabb táplálkozóterületek is, mivel az elgyomosodó legelőkön a vércsék nem tudnak megfelelő mennyiségű sáskát zsákmányolni. A fészkelőtelepek közelében a nem szigetelt elektromos tartóoszlopok sok madár pusztulását okozzák. A védelmi terv intézkedéseket fogalmaz meg a kék vércse hazai állományának és különösen kolóniáinak védelme érdekében, amely Magyarországnak kiemelkedő feladata, mivel a faj európai állományának jelentős része nálunk él. A legfontosabb teendők a következők: a vetési varjak telepeinek megőrzése, az elektromos tartóoszlopok szigetelése, az alföldi facsoportok fenntartása és újak telepítése, a telepek közelében lévő legelők megőrzése, mesterséges fészektelepek kialakítása.

ELTERJEDÉS
A kék vércse eurázsiai elterjedésű faj. Magyarországtól nyugatabbra csak alkalmilag költ egy-egy pár. Rendszeres fészkelőállománya Szlovákiában, Ukrajnában, Oroszországban, Romániában, Bulgáriában és az egykori Jugoszláviában van. Ázsiában Nyugat-Szibériáig, illetve a Bajkál-tóig, délen a Kaukázusig terjed költőterülete. Magyarországon az alföldi megyékben a számára megfelelő élőhelyeken kisebb-nagyobb számban mindenütt megtalálható. A Dunántúlon csak szigetszerűen költ. Ritka fészkelőként a Kisalföldön is előfordul.

ÁLLOMÁNYNAGYSÁG
2001-ben a hazai fészkelőállományt 600-700 párra becsültük. Mivel az ország egész területére kiterjedő felmérést a múltban nem végeztek, az állomány létszámának változását pontosan nem ismerjük. Az 1950-es években még több 100-200 párból álló kolóniája volt nálunk. Az 1990-es évekre a nagy telepek megszűntek, az állomány mind nagyobb része egyesével, telepeken kívül fészkel. A Hortobágy térségében 1975 és 1995 között több jelentős telepe megszűnt, pl. Meggyes-erdő, Hagymás-lapos, Borzas-erdő stb. és állománya is csökkent. Békés megyében az MME felmérése szerint 1990 és 1995 között a fészkelők száma 550 párról 150 párra csökkent.

VÉDELMI HELYZET
Magyarországon fokozottan védett madár, természetvédelmi értéke 500 000 Ft. Az MME által 1999-ben összeállított Vörös Lista szerint magyarországi állománya alapján az ún. csökkenő számú fajok kategóriájába tartozik. Az IUCN az úgynevezett jelentősen csökkenő számú, sérülékeny fajok csoportjába sorolja.

ÉLETMÓD
Fészkelőterület
A kék vércse a sík, füves területek tipikus fészkelő madara. A nagy kiterjedésű legelők körzetében lévő varjútelepek különösen kedvelt fészkelőhelyei. Mivel fészket nem épít, megtelepedését erősen befolyásolja a vetési varjú állományának alakulása. Magyarországon jelenleg sokkal több helyen van számára alkalmas fészkelőterület, mint ahol költ, de a varjútelepek hiánya miatt mégsem tud megtelepedni, másutt pedig az alkalmasnak látszó élőhelyeken lévő varjúkolóniákat sem foglalja el, hanem egyesével fészkel. Rendkívül fontos számára a juhokkal legeltetett rövidfüves legelő, amelyen sáskára tud vadászni.

Költés
A kék vércse azon kevés ragadozómadár-fajok egyike, amelyik telepesen költ. Mint a többi sólyomféle, fészket nem épít, inkább a más madarak által rakott fészkeket foglalja el költésre, azok fiókáinak kirepülése után. Előfordul azonban az is, hogy az előző években épült, gyakran igen rossz állapotú fészekben költ. Ez főleg azokon a területeken jellemző, ahol a párok egyesével fészkelnek és nincs elegendő költésre alkalmas fészek számukra, melyből válogatni tudnának. Az elfoglalt fészket nem béleli, illetve nem tatarozza. Ha a kék vércsék nincsenek elég nagy számban, akkor nem tudják megvédeni fészkeiket a héja és a varjak támadásaitól, ezért inkább elhagyják a telepet. A varjak a kék vércsék költésének kezdetén - május végén, június elején - gyakran jelentősen károsítják azok fészekaljait. Hazai költőterületén szinte mindenütt találkozunk telepen kívüli, egyesével fészkelő, úgynevezett szoliter párokkal. Ez a fészkelési mód előfordul azokon a területeken is, ahol vannak telepek. Az így költő párok dolmányosvarjú- és szarkafészkekben, esetenként örvösgalamb-fészkekben, ritkán öreg fák nagyobb üregeiben - kikorhadásaiban - is megtelepszenek, míg a telepesen költők kizárólag a vetésivarjú-kolóniákat használják. Fészekalja 2-5 tojásból áll, a fészkek döntő többségében azonban 3-4 tojás található. A hazánkban végzett vizsgálatok szerint a tojások szinte mindegyikéből kikelnek a fiókák, azok felnevelkedésének, illetve kirepülésének esélye azonban lényegesen nagyobb a telepeken, mint a szoliter pároknál. A telepesen költő párok fészkeiből átlagosan 3 fióka repül ki, míg a szoliter pároknál ez eggyel kevesebb. A kirepült fiókák már a következő évben elérik ivarérettségüket, annak ellenére, hogy a szárny- és faroktollaik még fiatalkoriak, azaz tollazatuk még nem azonos színezető az öreg madarakéval.

Táplálkozás
A kék vércse tápláléka elsősorban rovarokból (sáskákból, szöcskékből) áll, szívesen zsákmányol azonban más rovarfajokat is, főleg azokat, amelyek a telep környékén nagyobb számban fordulnak elő. Agrárterületek közelében a mezei pocok a fő tápláléka. Gyakran fog gyíkokat is. Ahol fészkelőhelye közelében az ásóbéka előfordul, ott azt is rendszeresen zsákmányolja.

Vonulás
A kék vércse a telet Afrikában tölti. A Magyarországon fészkelő kék vércsék a mediterrán régiót a Földközi-tenger keleti felében, Görögországon keresztül szelik át, egyes példányok azonban Olaszországon és Máltán keresztül vonulnak. A telet Afrika középső és déli területein töltik. Magyar gyűrűs példányokat Olaszországból, Máltáról, Görögországból, Törökországból és Dél-Afrikából jelentettek vissza. A vonulás megkezdődése előtt sokszor nagyobb tömegben gyülekeznek egy-egy megfelelő helyen. Ilyenkor akár ezer madár is látható együtt, amelyek mindig ugyanazon a helyen éjszakáznak.

Gyakran előfordul, hogy főleg a fiatal madarak dél felé vonulásuk előtt észak felé indulnak és a lengyel, a német, majd az atlanti tengerpartot követve indulnak dél felé. Valószínűleg egy ilyen hazánkban gyűrűzött példány került kézre Gdanskban, Lengyelországban.

VESZÉLYEZTETŐ TÉNYEZŐK
Varjútelepek megszűnése
Az 1990-es években Magyarországon a kékvércse-állomány fennmaradását leginkább a vetési varjak létszámának és telepeinek drasztikus csökkenése veszélyezteti. A varjúkolóniák megszűnésével megfogyatkozott a fészkelőhelyek száma. A szoliter fészkelési módot választó párok költési sikeressége a gyakori megsemmisülés miatt lényegesen alacsonyabb, mint a telepesen költő pároké. Az ország legtöbb térségében a szarka- és a dolmányosvarjú-állomány olyan alacsony, hogy azok nem biztosítanak elegendő fészket a vörös és a kék vércséknek. Másutt - elsősorban a túzokos területeken - viszont indokolt e fajok állományát folyamatosan alacsony szinten tartani. A vetési varjú fiókáinak megszerzése érdekében egyes térségekben még a "fészkes" fákat is kivágják, amelyeken gyakran több pár kék vércse is költ, így azok fészekaljai is elpusztulnak.

Táplálkozó- és fészkelőterületek megszűnése
A kék vércsék telepei leggyakrabban a legelőkkel körülvett erdőfoltokban találhatók. Ilyen helyeken fő táplálékuk az egyenesszárnyúak, elsősorban a sáskák, amelyeket néhány száz méteren belül zsákmányolnak. Messzebbre csak nagyobb testű állatokért (mezei pocokért, ásóbékáért) járnak el. Az 1990-ben kezdődött rendszerváltást követően - főleg a magánkézbe került kisebb legelőterületek esetében - gyakorivá vált a legelők feltörése, amely különösen a fészektelepek közvetlen közelében veszélyezteti súlyosan a kék vércsék fennmaradását. Újabb keletű probléma az, hogy a táplálkozóterület megszűnik a legelők felhagyása miatt. Ha ugyanis a legeltetés elmarad megindul a természetes úton történő bokrosodás. Ennek első jele a magasabb szárú növényzet megjelenése, ami már kizárja a talajon mozgó sáskák eredményes zsákmányolásának lehetőségét, ez pedig a madarakat elköltözésre készteti. Egyes helyeken potenciális veszélyforrás lehet a túllegeltetés is. Ha a kívánatosnál több állat legel, azok tövig rágják a legelőt, s ekkor a sáskák életfeltételei romlanak, egyedszámuk csökken, és így nem biztosítanak megfelelő mennyiségű táplálékot. A kék vércsék számára azok az ideális legelők, ahol a sáskák igen nagy egyedszámban vannak jelen. A pusztai élőhelyeken a fák, fasorok illegális kitermelésével még a szoliter fészkelés lehetőségei is megszűnnek.

Áramütés
A Magyarországon használt 20 kV-os szabad légvezetékek tartóoszlopai olyan kiképzésűek, hogy az arra felszálló madarakat igen gyakran éri áramütés. Különösen azok a kék vércsék veszélyeztetettek, amelyek fészkelőtelepe közelében ilyen vezeték húzódik, hiszen a madarak gyakran üldögélnek ezeken a vezetékeken.

Ragadozók kártétele
Gyakran előfordul, hogy a frissen kirepült, de még bizonytalan mozgású fiókákat egy-egy (főleg fiatal) héja zsákmányul ejti. Sajnos az ilyen példányok könnyen rászoknak a telepre és akkor jelentős veszteséget okoznak.

Lelövés
Az 1990-es évekből kevés információnk van a kék vércsék magyarországi lelövéséről. 1983-ban azonban egy preparált állatokat külföldre értékesítő illegális társaságnál lefoglalt madarak nagyobb része kék vércse volt. Mivel a faj tőlünk nyugatabbra gyakorlatilag nem fordul elő, számolni kell a preparátumgyűjtők által okozott veszélyeztetéssel. A céltudatos lelövésnél sokkal nagyobb veszélyt jelent a vetésivarjú-telepeken az, ha ágon ülő varjúfiókákra sörétes puskával "vadásznak", ami szinte mindig néhány kék vércse pusztulásával jár. A legnagyobb veszélyt azonban a költési időben végzett "dúvadgyérítés" jelenti, amikor a szarka-, dolmányos varjú fészekből hirtelen kirepülő kék vércsét reflexszerűen lelövik. Ennek a veszélynek különösen a sötétszürke színezető hímek vannak kitéve. A mediterrán régión keresztülvonuló kék vércsékből meglehetősen sokat lelőnek, elsősorban Olaszországban és Máltán.

Mérgezés
Fő táplálkozóterületén - a füves pusztákon - a vegyszerektől történő pusztulásnak, vagy mérgeződésnek kicsi a valószínűsége. A mezőgazdasági területeken vadászók azonban potenciálisan veszélyeztetettek.

VÉDELMI CÉLKITŰZÉS
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület célja az, hogy a további fogyatkozását megállítsa, illetve mielőbb visszaállítsa a 2000 pár körüli állományt. A meglévő kolóniák hosszú távú fenntartása, illetve a közelmúltban megszűntek életre keltése fontos feladat.

FELADATOK
Jogi szabályozás
A kék vércsék védett területeken kívül található nagyobb fészkelőtelepeit és az azokat körülvevő gyepeket, mint táplálkozóterületeket védetté kell nyilvánítani. Meg kell tiltani a vetési varjú telepek feldúlását, illetve azok körzetében a mérgezést és a fegyverrel történő "gyérítést". A vetési varjút és a még meglévő telepeit ismételten védetté kell nyilvánítani. A természetvédelmi törvényben meghatározott természeti területek kijelölésekor a kékvércse-telepek közelében található gyepterületekre különös figyelmet kell fordítani. A kék vércse fokozottan védett státuszát hosszú távon fenn kell tartani.

Gyakorlati védelem
Az egyébként fészkelésre alkalmas, de "varjúmentes" területeken műfészkek, nagy nyílású oduk kihelyezésével mesterséges megtelepedési lehetőséget kell kínálni a kék vércsék számára. A Csongrád megyében fészkelő 80-100 pár közel fele mesterségesen kihelyezett fészkelőládában vagy nyitott odúban költ. A kisebb kolóniákat műfészkek-kihelyezéssel kell növelni. A veszélyeztetett nagyobb telepek környékén őrzést kell szervezni. A kék vércsék által lakott térségben, illetve a vonulás előtti gyülekezőhelyeik környékén gondoskodni kell a 20 kV-os szabad légvezetékek tartóoszlopainak szigeteléséről. Azokat a magántulajdonba került erdőket, facsoportokat, amelyekben vetésivarjú-, illetve kékvércsetelep van, és az azokat körülvevő gyepeket - ha a védelem megkívánja - MME tulajdonba kell venni. Ilyen módon gondoskodni lehet azok hosszú távú fennmaradásáról. 1999-től egy kékvércsetelep van az MME tulajdonában. A kék vércsék fennmaradása csak akkor lehetséges, ha fészkelőhelyén megfelelő számú legelő állat biztosítja a táj hagyományos arculatát és a legeltetéshez kötődő nagyszámú rovart. El kell érni, hogy a Környezetileg Érzékeny Területek hálózatának kialakítása során a kék vércsék élőhelyeit figyelembe vegyék. Szorgalmazni kell a Nemzeti Agrárkörnyezetvédelmi Program mielőbbi bevezetését.

Kutatás és monitoring
Fel kell deríteni az ország valamennyi kékvércse-kolóniáját, és folyamatosan nyomon kell követni az állomány nagyságának alakulását. A védelem megalapozása érdekében folyamatosan gondoskodni kell a vetési varjú állományának felméréséről is. Tovább kell folytatni a kék vércse költésbiológiájának védelmi célú kutatását. Vizsgálni kell a legeltetés módjának és az egyes területek eltartóképességének összefüggéseit. Ki kell dolgozni a költés eredményességét negatívan befolyásoló tényezők elhárításának módját. Vizsgálni kell a fészkelőhely-választás ökológiai viszonyait, mivel várható, hogy a vetési varjú állományának további fogyatkozása miatt egyre több helyen kell műfészkekből fészkelőtelepet létesíteni. Ezek helyének megfelelő kijelölése csak a fészkelőhely-választás körülményeinek ismeretében lehetséges. Meg kell vizsgálni, hogy a kék vércsék számára alkalmas fészkelőodúk kihelyezésével javítható-e az egyes telepek stabilitása, illetve csökkenthető-e a ragadozók kártétele. Ki kell dolgozni, hogyan lehet a héják károsítását elkerülni.

Tudatformálás és propaganda
Széleskörű propagandát kell kifejteni a varjútelepek megőrzése érdekében. Egyes helyeken konfliktus alakulhat ki a gazdálkodók és a vetési varjak között. Ezeken a helyeken fel kell hívni a gazdálkodók figyelmét arra, hogy a helyes agrotechnikai eljárás megválasztásával a varjak esetleges kártétele kiküszöbölhető. Ha erre nincs lehetőség, akkor anyagi kompenzációval kell biztosítani a varjútelep fennmaradását. A kékvércsetelepek térségében gondoskodni kell a helyi lakosság, a mezőőrök, a vadászok részletes tájékoztatásáról. A kékvércse-védelem célkitűzéseinek megismertetése érdekében színes ismertetőt kell készíteni és azt az együttműködő partnereknek eljuttatni. Támogatni kell az alföldi erdőfoltok felújítását vagy - lehetőleg honos fafajokkal történő - újratelepítését.

EGYÜTTMŰKÖDŐ SZERVEK, SZEMÉLYEK
Az MME a kékvércsevédelmi programját a természetvédelmi hatóságokkal szoros együttműködésben kívánja megvalósítani. Védett területek esetében a védelem céljait, és a tervezett intézkedéseket a természetvédelmi kezelővel összhangban kell megvalósítani. Más, nem védett élőhelyeken együttműködést kell kialakítani a hivatásos és a sportvadászokkal. A kékvércse-kolóniák közelében a gazdálkodókkal és a földtulajdonosokkal meg kell ismertetni a védelem céljait, és együttműködést kell kialakítani velük azok megvalósítása érdekében. Egyes esetekben az önkormányzatokkal és a helyi iskolákkal való kapcsolatfelvétel is jelentősen segítheti a védelmet.

IRODALOM:
Haraszthy, L. (1981) : Contributions to the Quality Conditions and hatching Biology of Red-footed Falcons in the Hortobágy .
Aquila, 87. 117-122. p.

Haraszthy, L. (1993) Gyakorlati ragadozómadár védelem.
MME Könyvtára, 5 158. pp.

Haraszthy, L.-Bagyura, J. ( 1993) Ragadozómadár-védelem az elmúlt 100 évben Magyarországon.
Aquila 100. 105-121 p.

Haraszthy, L. - Bagyura, J.(1993) : Comparison of the nesting habits of the Red-footed Falcon (Falco vespertinus) in Colonies and Solitary Pairs.
Biology and Conservation of Small The Hawk and Owl Trust. London 8o-85. p.

Haraszthy, L.- Rékási, J. - Bagyura, J.(1994):
Food of the Red-footed Falcon (Falco vespertinus) in the Breeding period.
Aquila, 101. 93-110. p.

Horváth, L. (1954) A kék vércse (Falco vespertinus) és a kis őrgébics (Lanius minor) élettörténetének összehasonlító vizsgálata.
Vert. Hung. 5. 69-121. p., + 6. 13-39. p.

Kotymán, L (2001):
A vörös vércse (Falco tinnunculus) és a kék vércse (Falco vespertinus) telepítésének gyakorlata a Vásárhelyi pusztán. Túzok 6/3 120-129 p.

Tóth, I. (1995) A Békés megyei ragadozómadár-állomány helyzete és változása 1990-1995.
MME kiadvány 55. pp.

További információ: http://falcoproject.eu/hu/splash